2018. február 13., kedd

Neked szól - vállaljunk felelősséget! Oktatás, egész-ség, ügy...



"...Büntetés-jutalmazás; dicséret-megszégyenítés. Ennyit tud a rendszer...."


Huszonegyedik század. 2018 évvel Krisztus után.
Vajon mikorra jutunk el odáig, hogy felvállaljuk mit akarunk, és mit nem...?

Mikorra jutunk el odáig, hogy olyanok tervezzék és szervezzék az egyes területeket mind a szabályozás, mind a kivitelezés terén, akik gyakorló szakemberként tisztában vannak a szakterület specialitásaival, a gyakorlati problémákkal, a jelenkori igényekkel?

Mikorra jutunk el odáig, hogy a Tanár (nagy T-vel!) tanítson, az Orvos gyógyítson, a Képviselő képviseljen...?



"...El kell neki mondani, miért fontos az..."



Kedves Gyerekek!
Tudjátok, azért fontos az, hogy az egyes szakterületeket gyakorló szakemberek vezessék, ők találják ki a szabályokat és készítsenek tervet az egész országban követendő módszerekről, azok alkalmazásáról, a munkavégzés hogyanjáról, mert ők értenek hozzá.
Nem csak elméletben, hanem a hétköznapok gyakorlatában is.
Vegyük példának a tanárokat! Az az oktatási "vezető", aki 10 éve nem látott gyereket, csak könyvekből hallott a modern generációk eltérő pszichoszociális fejlődéséről (bár lehet, hogy papírja van róla, hogy "ő érti"). Arról, hogy Ti egészen másképp gondolkodtok a mai felnőtteknél, mert az életeteknek kezdettől része a net, a világháló. Számotokra háromévesen kezdődik a számítógéphasználat, számotokra realitás a robotika (amit a mai felnőttek csak filmen láttak, és valószínűleg öregek lesznek már, mire Ti elkezditek az életeteket, együtt a robotokkal), Nektek másképp kell magyarázni, Nektek már más alapismereteket kell (kéne) oktatni.
Ez a "vezető" elméleti szakember. Csak papíron látja az órarendet, és sosem ismeri fel a gyakorlatban, hogy fizikailag lehetetlen úgy összesakkozni - mert két helyszín közt az osztály sétál (ami idő), mert a tanárnak fel kéne készülnie két óra között (amire nem elég az ötperc), stb.
És ez volt a jobbik eset - ha ugyanis az oktatási vezető nem is tanár, hanem mondjuk jogász, vagy közgazdász, vagy bármi más egyéb végzettsége van, akkor aztán végképp lövése sincs arról, hogyan lenne ésszerű, hogyan lenne "kor-szerű". (Szép nyelv ez a magyar, amúgy.)
De talán második példának hadd hozzam a képviselőséget.
A képviselő az az ember, akit mi - egyszer majd Te és mi mindannyian - választunk ki magunk közül. Azért választjuk ki, mert a történelem megmutatta, hogy csapatban eredményesebbek vagyunk, mintha mindenki egyedül próbálkozik. Ám nem lehet csapatként eredményesnek lenni, hogyha mindenki egyszerre beszél, és mindenki a saját feje után megy. Hatékonyabbak vagyunk, ha megkeressük azokat az ötleteket, amit a legtöbben szívesen megvalósítanának, és mind azokért dolgozunk. 
A képviselő az az ember, aki egy meghatározott csoport (pl. a 16-18 éves korosztály) által leginkább támogatott ötlet megvalósítását igyekszik segíteni. Azaz érvel, meggyőzi más csoportok tagjait és képviselőit arról, hogy a mi ötletünk megvalósítását tűzze ki az egész csapat.
Ahhoz, hogy együtt előbbre jussunk, és így minél többen boldogabbá váljunk, minél gazdagabb, harmonikusabb, békésebb világban élhessünk, több szabadidőnk legyen, jobban "boldog-uljunk" - fontos, hogy hatékony csapatként dolgozzunk együtt. Ahhoz pedig kell a hatékony vezetés, a hatékony képviseleti rendszer.

Ami fontos, hogy képviselőnek is az menjen, aki valóban szeretne a közösségért dolgozni! Aki szívesen vezet, aki szívesen érvel, aki szívesen tesz másokért. Aki csapatjátékos.

És a másik fontos dolog, hogy az a szabály, miszerint a képviselőségre való megválasztás határozott időre szól, azt jelenti, hogy legkésőbb adott idő múlva (pl. 4 év múlva) újra dönteni kell arról, hogy az adott személy/személyek vigyék-e tovább a csoportom ügyeit. Ha elégedett vagyok velük, újra őket választjuk. Ha nem, akkor mást.
Egyúttal azt is jelenti, hogy a képviseleti idő alatt (ezt "mandátumnak" is nevezik) ugyanúgy a csoportunk dönt arról, elégedettek vagyunk-e a munkájával, vagy sem. És ha nem vagyunk elégedettek, akkor a mandátum letelte előtt is dönthetünk úgy, hogy ő mégsem alkalmas képviselőnknek. Bármikor mondhatjuk azt (természetesen ebben is a csoport többsége dönt, erről is kezdeményezni kell egy szavazást), hogy "visszahívjuk" a megbízatásából, a mandátumából, és mást jelölünk ki helyette.

"...És akkor még nem szóltunk arról, hogy az iskolának az élethez szükséges ismeretekre kéne koncentrálnia..."


Számos ismeretet felsorol a cikk, nem ismétlem. Csak támogatom.
A pedagógia, a pedagógus szó felelősséggel jár. Mint a szülőség, hiszen a szülő is "pedagógus".

"Maga a szó a görög paidagogoszból származik, jelentése: gyermekvezető."


"...Az iskola nem tanítja meg a gyerekeket arra sem, hogyan bánjanak a pénzzel. Hogy mi a hitel, és mi a THM. Hogy mi a befektetés. Hogyan működik a tőzsde. Hogyan kell vállalkozni, mi az, hogy nyereség, bérköltség és haszonkulcs. Pedig többségük vállalkozni fog, vagy egy vállalkozó alkalmazottja lesz, és ha idejekorán nem tanul ezekről, akkor majd bamba lúzerként egy NAV-os ügyintéző fogja kioktatni..."

Itt érzem megszólítva magam. A munkatársaimmal mondhatjuk, hogy a "felnőttképzésben" dolgozunk. Azokkal a "gyerekekkel" foglalkozunk, akik már elvégezték az iskoláikat, elkezdték a saját életüket - és semmit sem tudnak a fentiekről.

Ugyanakkor több alkalommal vettük már fel a kapcsolatot gimnáziumokkal is, hogy minél hamarabb elkezdhessük beépíteni a következő generáció tudatába azokat az alapismereteket, amik a boldogulásukhoz kelleni fognak. Sajnos a tapasztalat a félelem az iskolák részéről. Félelem attól, hogy "mi sem vagyunk mások, mint akikkel eddig találkoztak, és csak szerződéseket akartak kötni a szülőkkel".


Kedves Gyerekek!
Mindaz, amiről Veletek ma elméletben és játékos formában beszélgetünk, a szüleiteknek már jelen valóság. Ti még eljátszhatjátok a majdani élethelyzeteket, mi volna, ha így, vagy úgy döntenétek - nekik már élesben kell döntéseket hozniuk. Hozzátok azért jöttünk, hogy játszunk. Hogy halljatok az elméleti részekről, hogy kérdezhessetek.
Ha a szüleitek kérdéssel fordulnak hozzánk, mert otthon elmeséltétek, mi mindenről beszélgettünk az iskolában, és felismerték, hogy Nálatok épp olyan szituáció van, amiben lehet szerencsés és nagyon szerencsétlen döntést is hozni, mit szeretnétek? Ha segítenénk nekik élesben is jobban csinálni, vagy ha elzárkóznánk, és majd ha Ti felnőttök, utólag elmondhatnátok, hogy "Ja, Anyu, azt akkor nem úgy kellett volna..."?

Tanítani szeretnénk. Egy gyermeknél, akinek még nincs rendes jövedelme, még nem vesz föl hitelt, még nem vár babát, stb., lehet korlátozódni az elméletre. Egy "fölnőttnél", aki gyereket vár, akinek otthont kell teremtenie a családja számára, akinek van bevétele - és minden kereskedelmi szereplő az ő pénzére hajt - nem korlátozódhatunk elméletre. Az olyan volna, mintha az asztalosokat csak elméletben tanítanák meg szögelni, fúrni-faragni. 
Vagy mondjuk a fogorvost elméletben tanítanák meg a szakmájára.

Ha ez a "kompromisszum" elfogadható, mert értelmes, akkor az alábbi felhívás Neked is szól:

Keressük azokat a diákokat és szülőket, akik szeretnék, ha a gimijükben / szakképző sulijukban gyakorló szakemberektől hallhatnának a hétköznapi pénzügyi alapokról!

Arról, 

  • hogyan érdemes felépíteni a háztartásuk költségvetését? 
  • hogyan érdemes hitelt felvenni, és hogyan nem szabad?
  • hogyan érdemes anyagi célokat tervezni?
  • milyen megtakarítások vannak, és melyik mire jó?
  • hová fordulhatnak információkért az egyes témákban (családtámogatások, adózás, hitelek, biztosítások, stb.) és milyen közvetítőkkel találkozhatnak a pénzpiacon?
  • mit tanítanak a tengerentúlon már az ovisoknak, és hová vezet, ha megfogadjuk, hová vezet, ha nem?
  • Mi az adó és a járulék közötti különbség - mi az Alkotmány és az Alaptörvény közti különbség? 
  • Mi a szociális modellváltás, és mivel jár a családunk számára? 
  • Mik a szociális ellátórendszerek alapproblémái, és mit tehet az ember, hogy megvédje a családját ezek hatásától?
Ezek és hasonló témák, amikről szemléletesen, interaktív formában szervezünk előadásokat - és beszélünk mindenhol, ahol szeretnétek.

Ha Téged is érdekel, írj mailt (bal menü)!


2018. február 12., hétfő

Alkotni jobb... - avagy "Amit Te adsz a Világnak"




Sokaktól és sokszor megkaptam már, hogy idealista vagyok. Ma már azt is tudom, hogy ez nem feltétlenül baj. Sőt.
Mai társadalmunkból, gazdaságunkból talán éppen az idealizmus hiányzik. Nem az eszmék (makroszint), hanem az egyének (mikroszint) szintjén.

Azt is előrebocsátom, hogy nem vagyok közgazdász (és nem is szeretnék az lenni). Csupán a józan eszemre, 10 éves gazdasági tapasztalataimra, és a fenntarthatóságot szem előtt tartó logikára támaszkodom.


Nemrég olvastam egy cikket, mely szerint a munkáltatók és munkavállalók érdekellentéte "kibékíthetetlen".


A közgazdaságtan az a tudományág, melynek művelői hajlamosak homokra építeni felhőkarcolót, melynek terve lehet önmagában kiváló, sőt valóságos mérnöki csoda, szilárd alap híján mégis összedől. Ha az sem mindig egyértelmű, hogy melyek az alapvető közgazdasági tények és a közöttük lévő okozati kapcsolatok sem kőszikla-szilárdságúak. Ha még azt se tudjuk például, hogy valójában mi is az a versenyképesség. Melyik ország versenyképesebb: az ahol (a leg)alacsonyabb, vagy ahol (a leg)magasabb a munkaerőköltség? A vállalattól tulajdonosai magas(abb) profitot, míg dolgozói magas(abb) jövedelmet várnak - s ennek teljesülése esetén beszélnek versenyképesebbről, miközben ez csak egymás rovására teljesülhet. A vállalatnak a(z élő)munka leszorítandó költség, míg a munkavállalónak a vállalatnak eladott speciális termékéért (ui. munkavégző-képességéért) kapott ár (vagy inkább bérleti díj), melyet az elérhető legmagasabbra kíván feltornázni. A vállalatok a maguk mikroszintjén nulla munkaerőköltségben érdekeltek, miközben a gazdaság makroszintjén termékeik nagy tömegben csak akkor adhatók el, ha a fogyasztói kereslet alapja a profitjövedelmek mellett a vállalatok által fizetett munkajövedelmek is.


Megfogalmazódott bennem, hogy a fenti gondolat nem szükségszerű. Magától adódónak tűnik a következtetése, azonban csak akkor az, ha először elfogadunk egy alaptételt:

"A vállalkozásoknak maximalizálniuk kell a profitjukat."


Ha elfogadjuk a feltételezést, hogy az ember - a vállalkozó - annyira önző, annyira telhetetlen, annyira ostoba, hogy csak akkor érzi magát sikeresnek, csak az teszi boldoggá, hogyha neki lesz a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbb nyeresége.

Azonban miért kellene elfogadnunk...?

Egy vállalkozás profitja az a tiszta nyereség, amely a működési költségek, a szükséges fejlesztések és beruházások költsége felett marad. A "működési költségekben" benne van/benne lehet a vállalkozó és családja megélhetéséhez szükséges összeg is.
Ha pedig benne van, akkor a profit valójában olyan többlet, amely nem "szükséges" a vállalkozás, és az abban dolgozó munkatársak és tulajdonos(ok) fennmaradása és gyarapodása szempontjából.
(Hiszen a "megélhetés költségeit" úgy kell értelmeznünk, mint a "létfenntartás+szórakozás+gyarapodás" finanszírozásához szükséges összeget.)



Ahogy a cikkben is írja a szerző, a gazdaság szereplői mindig is egymásra utaltak voltak, és azok is lesznek. Te alkalmazol, együtt termelünk - te is, én is fogyasztunk. A fogyasztásunkból él egy másik cég és alkalmazottai, akik nálunk vásárolnak, amiből mi élünk. Ha a vállalkozást jól raktam össze, mint tulajdonos - márpedig, ha profitot tudunk termelni, akkor jól raktam össze -, akkor mind a saját, mind a munkatársaim gyarapodása biztosított, vagyis az ezen felül termelődő profiton ugyancsak osztozhatunk.
Ezáltal - ahogy a szerző is írja - magasabb vásárlóerőt hozunk létre, ami növeli más vállalatok eredményességét, és az ott dolgozók vásárlóerejét, akik nálunk is többet tudnak költeni.

Persze tény, hogy a vállalkozó dönthet a profit sorsáról, hiszen az ő kockázatvállalása, az ő befektetett tőkéje, az ő többlettudása teszi lehetővé, hogy mi együtt a cégben dolgozva megtermeljük azt.

Ám mért kéne elfogadnom, hogy csak azért, mert én valamit jobban tudok, mint a munkatársaim, minden elért többleteredményt meg kéne tartsak magamnak...?
Miért ne tarthatnám szem előtt egy élhetőbb holnap, egy fenntarthatóbb, boldogabb társadalom érdekeit?
Miért ne taníthatnám a munkatársaimat mindarra, amit magam jobban tudok?
Miért ne ébreszthetném fel bennük is azt a késztetést, hogy akarjanak hozzátenni a cégünkhöz?!
Miért ne formálnám valóban munka-társakká őket?!


Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben legyintenek.
Hála Istennek találkozom olyan vállalkozókkal már ma is, akik sikeresen menedzselik a vállalkozásuk, és közben adnak és tesznek a munkatársaikért, a közösségükért is.

Kommentelni mindenki tud, a szájkarate nem művészet.
Ám abban is biztos vagyok, hogy ha elegen leszünk, akiknek elege van a ma ismert gazdaságból, lejár a klasszikus közgazdaságtan ideje. Lejár a harácsolás és az önzés ideje.

Adni jobb, mint elvenni.
Építeni jobb, mint rombolni.
Élni, fejlődni, szeretni, alkotni jobb...




Személy szerint tizedik éve dolgozom a win-win szellemében. Nincs BMW-m, se házam a XVIII. kerben. Ám egyre többen vannak, akiknek a munkámmal és a szemléletemmel adni tudok. Nem csak anyagiakban, de szellemiekben is. Hiszem, hogy így is lehet. Hiszem, hogy a siker nem csak a külsőségekben mérhető. Hiszem, hogy fontosabb, amit Te adhatsz a Világnak annál, amit kaphatsz a Világtól.