Alkotni jobb... - avagy "Amit Te adsz a Világnak"

Sokaktól és sokszor megkaptam már, hogy idealista vagyok. Ma már azt is tudom, hogy ez nem feltétlenül baj. Sőt.

Mai társadalmunkból, gazdaságunkból talán éppen az idealizmus hiányzik. Nem az eszmék (makroszint), hanem az egyének (mikroszint) szintjén.

Azt is előrebocsátom, hogy nem vagyok közgazdász (és nem is szeretnék az lenni). Csupán a józan eszemre, 10 éves gazdasági tapasztalataimra, és a fenntarthatóságot szem előtt tartó logikára támaszkodom.

Nemrég olvastam egy cikket, mely szerint a munkáltatók és munkavállalók érdekellentéte "kibékíthetetlen".

A közgazdaságtan az a tudományág, melynek művelői hajlamosak homokra építeni felhőkarcolót, melynek terve lehet önmagában kiváló, sőt valóságos mérnöki csoda, szilárd alap híján mégis összedől. Ha az sem mindig egyértelmű, hogy melyek az alapvető közgazdasági tények és a közöttük lévő okozati kapcsolatok sem kőszikla-szilárdságúak. Ha még azt se tudjuk például, hogy valójában mi is az a versenyképesség. Melyik ország versenyképesebb: az ahol (a leg)alacsonyabb, vagy ahol (a leg)magasabb a munkaerőköltség? A vállalattól tulajdonosai magas(abb) profitot, míg dolgozói magas(abb) jövedelmet várnak - s ennek teljesülése esetén beszélnek versenyképesebbről, miközben ez csak egymás rovására teljesülhet. A vállalatnak a(z élő)munka leszorítandó költség, míg a munkavállalónak a vállalatnak eladott speciális termékéért (ui. munkavégző-képességéért) kapott ár (vagy inkább bérleti díj), melyet az elérhető legmagasabbra kíván feltornázni. A vállalatok a maguk mikroszintjén nulla munkaerőköltségben érdekeltek, miközben a gazdaság makroszintjén termékeik nagy tömegben csak akkor adhatók el, ha a fogyasztói kereslet alapja a profitjövedelmek mellett a vállalatok által fizetett munkajövedelmek is.

Megfogalmazódott bennem, hogy a fenti gondolat nem szükségszerű. Magától adódónak tűnik a következtetése, azonban csak akkor az, ha először elfogadunk egy alaptételt:

"A vállalkozásoknak maximalizálniuk kell a profitjukat."

Ha elfogadjuk a feltételezést, hogy az ember - a vállalkozó - annyira önző, annyira telhetetlen, annyira ostoba, hogy csak akkor érzi magát sikeresnek, csak az teszi boldoggá, hogyha neki lesz a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbb nyeresége.

Azonban miért kellene elfogadnunk...?

Egy vállalkozás profitja az a tiszta nyereség, amely a működési költségek, a szükséges fejlesztések és beruházások költsége felett marad. A "működési költségekben" benne van/benne lehet a vállalkozó és családja megélhetéséhez szükséges összeg is.

Ha pedig benne van, akkor a profit valójában olyan többlet, amely nem "szükséges" a vállalkozás, és az abban dolgozó munkatársak és tulajdonos(ok) fennmaradása és gyarapodása szempontjából.

(Hiszen a "megélhetés költségeit" úgy kell értelmeznünk, mint a "létfenntartás+szórakozás+gyarapodás" finanszírozásához szükséges összeget.)

Ahogy a cikkben is írja a szerző, a gazdaság szereplői mindig is egymásra utaltak voltak, és azok is lesznek. Te alkalmazol, együtt termelünk - te is, én is fogyasztunk. A fogyasztásunkból él egy másik cég és alkalmazottai, akik nálunk vásárolnak, amiből mi élünk. Ha a vállalkozást jól raktam össze, mint tulajdonos - márpedig, ha profitot tudunk termelni, akkor jól raktam össze -, akkor mind a saját, mind a munkatársaim gyarapodása biztosított, vagyis az ezen felül termelődő profiton ugyancsak osztozhatunk.

Ezáltal - ahogy a szerző is írja - magasabb vásárlóerőt hozunk létre, ami növeli más vállalatok eredményességét, és az ott dolgozók vásárlóerejét, akik nálunk is többet tudnak költeni.

Persze tény, hogy a vállalkozó dönthet a profit sorsáról, hiszen az ő kockázatvállalása, az ő befektetett tőkéje, az ő többlettudása teszi lehetővé, hogy mi együtt a cégben dolgozva megtermeljük azt.

Ám mért kéne elfogadnom, hogy csak azért, mert én valamit jobban tudok, mint a munkatársaim, minden elért többleteredményt meg kéne tartsak magamnak...?
Miért ne tarthatnám szem előtt egy élhetőbb holnap, egy fenntarthatóbb, boldogabb társadalom érdekeit?
Miért ne taníthatnám a munkatársaimat mindarra, amit magam jobban tudok?
Miért ne ébreszthetném fel bennük is azt a késztetést, hogy akarjanak hozzátenni a cégünkhöz?!
Miért ne formálnám valóban munka-társakká őket?!


Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben legyintenek.
Hála Istennek találkozom olyan vállalkozókkal már ma is, akik sikeresen menedzselik a vállalkozásuk, és közben adnak és tesznek a munkatársaikért, a közösségükért is.

Kommentelni mindenki tud, a szájkarate nem művészet.
Ám abban is biztos vagyok, hogy ha elegen leszünk, akiknek elege van a ma ismert gazdaságból, lejár a klasszikus közgazdaságtan ideje. Lejár a harácsolás és az önzés ideje.

Adni jobb, mint elvenni.
Építeni jobb, mint rombolni.
Élni, fejlődni, szeretni, alkotni jobb...

Személy szerint tizedik éve dolgozom a win-win szellemében. Nincs BMW-m, se házam a XVIII. kerben. Ám egyre többen vannak, akiknek a munkámmal és a szemléletemmel adni tudok. Nem csak anyagiakban, de szellemiekben is. Hiszem, hogy így is lehet. Hiszem, hogy a siker nem csak a külsőségekben mérhető. Hiszem, hogy fontosabb, amit Te adhatsz a Világnak annál, amit kaphatsz a Világtól.