"Ember, az a jó Isten kezedbe adta sorsodat..."

 

Unalmas leszek.
És naiv.
Idealista.
Ódivatú.

Ökör.

"Vagyamitakartok."

(Az alábbi írás ismét nem szakmai témájú, így ennek tudatában folytasd, vagy sem.)

 

A minap szembe jött velem egy ismerős megosztása az X-generáció "X-én" (gyk. Fb). 
Egy volt egyetemi évfolyamtársam kiadó lakását hirdette Bp-n.

Az első mozdulatom nyilván a "segítek, megosztom" lett volna - aztán megláttam, hogy havi 330 000 Ft bérleti díjért "kínálja"...

 

Tudom, hogy a hiba az én készülékemben van (mindig). 
Világéletemben bérlői pozícióban éltem, és csak operatív vonalon kapcsolódtam be bérbeadói oldalról ingatlankiadásba, de...

Értem azt is, hogy az árképzés a legkézenfekvőbb módszer a szűrésre, hogy olyan bérlőket találjunk, akikkel kicsi / kisebb a rizikó. De...

Értem azt is, hogy a 800 000 - 1 000 000-s fizetések világában a lakhatásra költeni 30-40%-ot még mindig semmi újat nem jelent arányaiban, de...

 

Arra vajon gondolunk (ja bocs: Ti gondoltok?), hogy a lakhatás nem az egymillás jövedelemmel rendelkezőknek "probléma"...?

Arra gondolunk-e (bocs: Ti gondoltok?), hogy amikor "Én kiadok" egy kéglit, "Valaki" pedig kiveszi azt tőlem, akkor az esetek többségében Én vagyok a könnyebb helyzetű, Ő a nehezebb sorsú...? Legalábbis az adott pillanatban?

 

Vajon azért, mert vannak, akik meg tudják fizetni, nekem kötelező a legmagasabb árat kérnem...?

 

Vagy esetleg a "közgazdasági" szempontok mellé odaférhetnének "humán" szempontok is? 

 

 (Ugyanez a kategória a milliárdosok mentegetőzése, hogy mennyit adakoznak... Meg hogy a "vagyonadó a megoldás".
Ha én százmilliárdot tudtam termelni - amit erőlködnöm kell, hogy az unokám (értelmes életet feltételezve) majd elköltsön -, mi gátol abban, hogy elengedjem a 90%-át...?
Hiszen még mindig marad tízmilliárdom, ami 10 000 000 000 Ft.
Ha évente 50 000 000 Ft-ból élnék, akkor is 200 év alatt (!) fogyna el, nulla hozam mellett...

A "vagyonadó" a megoldás...? Hová lett a természetes jószándék, meg a mérték az emberekből...?) 

 

 

Mikor vállalunk végre felelősséget egymásért...? 

Én Érted, Te értem... 

 

 Van egy álmom. Egy családról álmodom. 
Nagy családról.
Élem az álmom...? Nem tudom. Néha olyan, mintha...

Van benne egy "kvázi-Nagymamám" (Idának hívják :) ). Egy "kvázi-Nővérem" (Ildinek hívják).
Van benne egy Párom, és vannak "kvázi-Fiaim".
Van benne egy sor Barátom, egy "kvázi-Öcsém", Szomszédom, és "kvázi-Szomszédaim", munka-Társaim - és még sokan mások.
Miattuk néha "olyan, mintha"...

De az álmom sokkal hatalmasabb. 
Sokkal többen elférnek benne. 
Mondhatni - Mindenki. 
Te is. 
Meg a sarki zöldséges, a külföldi "cserediák", a rosszabb világ elől menekülő idetelepülő...
Ezer és egy "nagymama", ezer és egy anya, nő és gyermek, öccs és bátyj.

Ti mind!

Mert "Tiveletek" vagyunk "Mi". 

Nem ilyen-, meg olyan-pártiak, nem senkik és Nagyemberek, nem hazafiak és árulók, nem honiak, és idegenek...

Hanem - Mi. 
Emberek.

Egymás mellett élünk. 
Ha bármelyikünk elesik, leesik a sárba - nem a kutyád fog kezet nyújtani, hogy felsegítsen. Nem is az okosórád, vagy a fasza mobilod.
És  többnyire a szűk, vérségi családod sem lesz melletted (mindig), hogy kezet nyújtson.

 De - hiszen olyan sokan vagyunk már - lesz a közelben egy ember.

Egy Ember.

Egy Valaki.

 

Álmomban meglátjuk Egymásban ezt a Valakit. És felismerjük a Családunkat. 

 

(Értem ,értem... Naiv hülye vagyok.)

 

 

 "Ember - az a jó isten kezedbe adta sorsodat. 
Fonj belőle szárnyat, hogy repülj: szabad; 
Verj belőle láncot, hogy életeden át rab légy: szabad; 
Csinálj belőle poklot mennyország helyett, óh szabad; 
Sőt, ha szeretnél belőle koldusbotot csinálni, 
Mert a koldusbot minden botok közt a legszebb és legalkalmasabb: 
Azt is megteheted - Mert szabad." 
(Tolnai Lajos, 1882)

 

 "A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér, 
hanem az egymás élete iránti tisztelet, s a benne lelt öröm."
(Richard Bach, 1977)