Hiteles és reménykeltő interjúra bukkantam a minap, melyben Dr.Illés Tamás, külföldre költözött gerincsebészünket szólaltatta meg a riporter.
Arról már kismilló cikket olvashattunk, hogy mi a helyzet itthon az egészségügyben.
Azt sem nagyon kell ma már propagálni - tele vele már a legnagyobb közösségi portál is -, hogy komoly, rendszerszintű változtatások nélkül csak idő kérdése, mikor robbannak a képünkbe az egészségügyi dolgozók keserűsége, és/vagy az infrastruktúra amortizációjából fakadó tragédiák.
Hogy van-e megoldás?
Ha megnézzük a nyugati országokban működő kombinált rendszereket, amelyekben az alapellátások (jellemzően az életmentő beavatkozások) finanszírozását vállalja az állam, minden egyebet pedig a privát egészségbiztosítókon keresztül maguk az állampolgárok fizetnek, láthatjuk, hogy tökéletes megoldást még nem találtak ott sem. (Denzel Washington főszereplésével készült remek film a témában, John Q - Végszükség címmel.) A legszegényebbek hozzáférése az ellátásokhoz nyugaton is korlátozott. Ám a rendszer összességében mégis működőképes, és köztudottan magasabb színvonalú szolgáltatást nyújt, mint nálunk. Tisztes megélhetést, emberhez méltó munkakörülményeket az egészségügyi dolgozóknak, színvonalas ellátást az állampolgároknak.
Íme egy több évtizedes hazai tapasztalattal rendelkező sebész állásfoglalása, aki évek óta dolgozik Nyugat-Európában, és gyakorlati tapasztalatok alapján tudott képet alkotni.
"...
– Az utolsó nagyobb reformmal 2006-ban próbálkoztak Magyarországon. Elképesztő ellenállás alakult ki.
 |
| Forrás: Government at a Glance: How Hungary Compares, OECD, 2015 - a szerk. |
– Az orvoslás szolgáltatás. Mint minden szolgáltatásnak, ennek is ára van. Magyarországon az az alapvető probléma, hogy ezt az emberek nem ismerik fel. Talán ez a leghátrányosabb hozadéka a Kádár-rendszernek. Ott ugyanis minden ingyen volt. Az egészségügy pénzbe kerül – amíg ezt a döntéshozók nem fogják kimondani, addig nem fog változni a helyzet. Jelenleg részben a hálapénz működteti a magyar egészségügyet.
– És rombolja egyben: a fiatal orvosok nemcsak az alacsony fizetés miatt hagyják el az országot, hanem azért is, mert a hálapénz miatt az idősebb kollégáik nem engedik őket műtétek közelébe, ami akadályozza a szakmai fejlődésüket.
– Ez így van. Ezen minden magyar orvos keresztülmegy.
– Ön szerint is hibás volt az az elképzelés, amely versengő biztosítókra bízta volna az ellátások szervezését?
– Szerintem ez volt az egyetlen járható út az egészségügy megreformálásában, amit sajnos az ismert okok miatt fel kellett adni.
– A magyar orvostársadalom kézzel-lábbal tiltakozott.
– Több biztosító esetén a biztosító eldönti, hogy melyik intézménnyel vagy orvossal köt szerződést, így nem a hierarchikus elemek számítanak, hanem a szakmai teljesítmény. Egy több-biztosítós rendszer sokkal jobban szervezett és jobban működik, mint a hierarchikus. Az egy nagyon jól felépített egészségügyi program lett volna. Sajnos nem volt megfelelő a szakma felé való kommunikációja, és ismert az a tény is, hogy a résztvevők ellenében nem lehet semmiféle programot megvalósítani. Azóta sem látok azonban más megoldást. 2006-ban történelmi esélyt szalasztott el az ország egy abszurd kampány után. Véleményem szerint nem tartana ma itt az egészségügy, ha akkor végigviszik a reformot, de a demagógia nyert.
– Azt mondták, az egészségügy nem üzlet.
– Magyarországon a kormány – egyes esetektől eltekintve – sosem finanszírozta árán az egészségügyet. A saját szakmámban ez úgy jelent meg, hogy a protézisekre biztosított ár körülbelül nyolcvan százaléka volt a protézisek tényleges árának. Közben a döntéshozók azt kommunikálták, hogy az ellátás teljes költségét megtérítik. A betegek joggal kérdezték, akkor miért nem operálják meg őket, hiszen a híradókban azt hallották, hogy az állam mindent kifizet. Orvosként nehéz az ebből az ellentmondásból fakadó frusztrációt hosszú távon elviselni..."
(Szerző: Ónódy-Molnár Dóra, Megjelent: itt )
Sokan ódzkodnak a biztosítási megoldásoktól - ennek hátterében legtöbbször meggondolatlanul választott, vagy rosszhiszemű ügynöki közreműködéssel hozzá nem értőknek eladott korábbi szerződések csalódásai (vagy sokszor csak ezek hallomásai) állnak.
Független közvetítőként lassan évtizede figyelem a rendszer változásait, látom a családok tragédiáit, szembesülök a szemléletformálás nehézségeivel. És látom a pozitív példákat is - amelyek persze nem kerülnek újságok címlapjára, sem fészbúk-kampányok tárgyai nem lesznek (mikor egy biztosító térítése ment meg egy-egy családot az anyagi csődtől, vagy konkrétan egy családfenntartó gyógyulásához járul hozzá jelentős mértékben).
A cikkben nyilatkozó orvos gondolatai egyfelől megerősítést, másfelől reményt jelentenek, hiszen itthon is elérhetőek a nyugatihoz hasonló alternatívák. Természetes, hogy "csupán" a lakosság oldaláról történő szemléletváltás nem lesz elegendő - hiszen a saját zsebből fizetett biztosítások mellett nem csökken az állami elvonás, a munkabéreket terhelő szociális adó, vagy a munkaadói terhek. A központi "rendszer-váltás" elkerülhetetlen.
Ám fontos felismernünk (az elmúlt 25-30 év tapasztalatain okulva), hogy elsőként nekünk, kisembereknek kell lépnünk, változtatnunk.
Nekünk kell "fizetőképessé" válnunk, amiben a különböző biztosítási megoldásokon keresztül megosztott költségek révén van reális lehetőségünk előrelépni.
(Kevesebbe kerül egy biztosítási szolgáltatónak fizetni évente meghatározott összeget, mint egy életen keresztül direktben kifizetni az orvosi ellátások valódi költségét. Ennek alapja, hogy a biztosítást fizetők közössége ("veszélyközösség") kisebb összegeket dob be "a közös kalapba" rendszeresen, amiből nagyobb összegeket kap az, akinek éppen szüksége van rá, mintha a saját zsebében gyűjtögette volna a maga kis befizetéseit.)
A politikusainktól csak az utolsók között várhatjuk, hogy megmozduljanak.
Vagy persze le is válthatjuk őket, hogy valódi vezetőink legyenek - végre...
