Egy édesanya hozzászólását olvastam Vekerdy Tamás jóhírű pszichológus szakember cikke kapcsán.
Őt is idézem:
"..."Egyedül Ferike normális..." Erről az jut eszembe, hogy tavaly fekete pontot kapott Lizám,mert táncolni kezdett matek órán. Megkérdeztem tőle, hogy miért? A válasza az volt, hogy nyitva volt az ablak, és az úton közlekedő autóból a kedvenc zenéje szólt... Elmosolyodtam,és még büszkébb voltam,mint azelőtt... Sajnos vannak pedagógusok, akik csak a versenylovakat értékelik, és vannak szülők, akik kompenzálni szeretnének. Van egy közös bennük: alacsony EQ. Kislányom meséli, hogy gyerekek sírnak az iskolában, mert a dolgozatuk csak 98%-os lett, és egyúttal megölel, hogy milyen boldog, hogy mi vagyunk a szülei! Szánalmas, és döbbenetes!
És egyben nehéz is, mert hát fos az egész rendszer. Felvételi, pontszámok, bizonyítvány, teljesítménykényszer. Nehéz lépést tartani és boldog gyereket nevelni úgy, hogy közben a rendszer, amiben működni kell, adott!..."
Már-már elcsépelt frázis, hogy a világot mi magunk alkotjuk. Mi hozzuk létre nap, mint nap. Pedig végeredményben mindig ide lyukadunk ki. Ha buszvezetőként türelmetlen vagyok és megkeseredett, anyázok a forgalomban, azzal hatok mindazokra akik hallanak.
Ha tanárként... Ha szülőként... Stb.
Hiszem, hogy a világot mi alakítjuk - és olyanná tesszük, amilyenné csak akarjuk. Mielőtt "hülye idealistát" cüccögve továbblapoznál, hadd jegyezzem meg - egy szóval sem mondtam, hogy nehézségek vállalása nélkül alakíthatjuk...
Mint azt fizikaórán is tanították, "egy nyugalomban lévő test mindaddig megőrzi nyugalmi helyzetét, amíg egy másik test/külső erő nem hat rá." Valahogy így volt.
És így van ez a világunkkal is!
Egyetértek azzal, hogy az oktatási rendszerünk a legkevésbé gyerekbarát, és még az ismert pedagógiatudomány elveivel is szembe megy. Hiszem, hogy a célja nem a fejlesztés, inkább egyfajta programozás.
Az más kérdés, hogy ilyen nagy létszámú közösségben, mint a társadalmunk, vajon életképes-e egy az egyén teljesen egyedi fejlődésére építő rendszer. Talán - nem vagyok se pedagógus, se pszichológus - szükséges némi "programozás", az általános etikai értékrend megszilárdítására és egységesítésére, ami feltétele a nagyközösségben való életnek.
Hiszem, ugyanakkor, hogy "ennél lehet jobban csinálni"!
Hiszem, hogy a kereslet igenis alakíthatja a kínálatot! Talán még az állami rendszerben is, de a magánszférában biztosan!
Innentől pedig szülőként az egyetlen megoldandó feladatom megteremteni a lehetőségét annak, hogy a gyerekeim olyan iskolai közegben nőjenek fel, amelynek elveivel egyetértek, és amely támogatja a szellemi-lelki-, fizikai-, és intellektuális fejlődésüket.
Megint kérem, hogy bosszús "kontrázás" ("persze,de...", "van gyereked?!...", stb.) helyett inkább próbáljunk együtt gondolkodni!
Nyilvánvaló, hogy egy iskola fenntartása komoly költség. Ergó magániskolába járatni a gyerekemet komoly költség. Lehet, hogy sokaknak, akik olvasnak most - és akiknek most iskolás korú a gyerekük -, már "későn jött jótanácsnak" hatnak ezek a gondolatok!
De...
Egyrészt sosincs késő! Amiről beszélek az iskoláztatás kapcsán, igaz bármely más, anyagi hátteret igénylő jövőbeni célra is!
Másrészt mintha azt mondtad volna, hogy "a te gyereked már iskolás"... Vagyis a kezedben ott a kulcs, hogy Ő már másképp csinálja majd. Hogy az Ő gyerekeinek már legyen lehetősége!
Ha a családalapítás előtt álló párok "családot terveznek", nem pedig csak belevágnak, akkor igenis lehet más a jövő! Nem csak az övék, de a mi gyermekeinké, vagy unokáinké! Hiszen ugyanabban a világban fognak élni!
Minden gyermekvállaló, vagy gyermeket nevelni vágyó családnál beszélünk annak a fontosságáról, hogy anyagiakban is körültekintően készüljünk fel a család bővülésére. Nem csak rövidebb távon, a szülés és az első év körüli kiadásokra, de épp úgy hosszabb távon, az oktatás kiadásaira is. (Apuka ügyfelem épp nemrég jegyezte meg mellékesen, hogy mennyit vitt el a magánovi a havi büdzséből, és mennyivel könnyebb most, hogy ez a tétel már nincs a kiadásoldalon.)
Mégis sokszor úgy tűnik, ez a téma is a "még messze van"-szemléletmód áldozatává válik.
Pedig kevés bizonyos dolog van az életünkben ("a halál és az adók", tartja egy mondás) - én az idő múlását, és az "egyre gyorsabb" múlását is ide sorolom.
A leggyakoribb érv, ami visszafogja az embereket az öngondoskodásban (megtakarításokban), hogy "nincs elég keret".
 |
A fenti példa jól mutatja ennek az érvnek az ésszerűtlenségét. Ismerjük a mondást, hogy "az idő pénz" - de alkalmazzuk is vajon?! Értjük valójában? Az azonnali kivitelezés mindig a legdrágább - gondolj a gyorspostára, a futárra, a sürgősségi felárra.
Látható, hogy ez jelen esetben is így van.
Ha tehát időben tervezünk és teszünk azért, hogy olyan környezetet tudjunk teremteni a gyerekeinknek, amiben szívesen látnánk felnőni őket, akkor jelentősen kisebb megterheléssel, jelentősen jobb anyagi helyzetből vághatunk neki a megvalósításnak.
Talán a mi gyerekeink már bőven iskolásak, de a szemléletet még átadhatjuk nekik! (Példamutatással természetesen! Hány olyan anyagi kihívásunk lesz még, ami felé bármekkora összeggel elindulhatunk az öngondoskodás útján?) Tehetünk azért, hogy a következő generáció, az unokáink már ne a "versenypályán szocializálódjon", sírva a 98%-os eredményei miatt, frusztrált, görcsös, szorongó gyerekemberré válva.
Erőfeszítés nélkül nem megy. Igaz!
Ám a kulcs a mi kezünkben van!
(Terjedelmi korlátok miatt nem árnyaltuk a képet sem az elérhető hozamok különbségeivel rövid/hosszútávon, sem a bevétel-kiadás-mérleg egyenlege javításának lehetőségeivel. Számtalan pont van, ahol tehetünk magunkért - és a legjobb eredményt nyilván úgy érjük el, ha több fronton változtatunk. Ha a "hogyan csináljam?" felmerült benned, szívesen segítek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése