Hibázni ér! Csak álljunk fel, és menjünk tovább!

 

Azt hiszem, új szakasz "köszöntött be" a szakmámban is, és ezért olyan "furcsa" a megélésem jelenleg.

Idén többen vonnak ki pénzt a közösen indított megtakarításaikból, mint eddig több év alatt összesen. 

És ezt elsőre nehezen éltem meg - hiszen ezek a megtakarítások most érik/érnék el az "aranykoruk". 
Közelednek hozzá, vagy épp csak elhagyták a 10. évfordulójukat - már van bennük tőke, amivel lehet hozamot termelni, és kifutnak a kezdeti költségelvonás időszakából. 
Ahol van hűségbónusz, ott ezeket éppen csak elkezdték jóváírni (és egy részüket elveszti, aki most "kiszáll"). 
Most fordulnának a célegyenesbe, most érnék el a céljukat, amiért elindítottuk őket (hozamtermelő szakasz).

De arra jöttem rá, hogy talán csak azért olyan "rendhagyó" az élmény, mert eddig nem voltak "ilyen idős" megtakarításaim / mostanra bővült akkorára az ügyfélköröm, hogy "a nagy számok törvénye" ebben is megjelenjen.
A hazai átlag 7-8 év - eddig jutnak az emberek általában a "hosszú távú" megtakarításaikkal.
Vagyis azok, akik elérik-elérték a 10. évet, már felülteljesítőnek mondhatóak. Ennek igazából örülnöm kellene, hiszen nekik én segítettem idáig eljutni.

Nem kell személyes kudarcként felfognom, ami történik. 
Nem kell megítélnem az élethelyzetet, amelyben a döntésük gyökerezik - még, ha kívülről irracionálisnak is látszik a döntés, az nem az én dolgom. 
Azt ők érzik, ők tudják, számukra mennyire nehéz, mennyire feszítő a jelen pillanat.
A dolgom, hogy segítsek - akkor is, ha most épp "rosszabbul élik meg", és ezért változtatnak a korábbi stratégián.

Mindenesetre sok olyan teendőm van a "listán", amiket tologatok magam előtt. 
Nincs meg a korábbi tűz. A lelkesedés. 
Pedig épp most kaptam újabb visszajelzést, amire büszke lehetek:

"Nagyon köszönök mindent. Nagyon szép hivatása van - otthonhoz segíteni másokat.

Nekem ez az első igazi otthonom lesz. Még most sem hiszem el.

Minden jót kívánok: Edina"

 

 Mindenkinek más van a fókuszban. És ez is változik időről időre - nem csak a külső körülmények. 

Meg kell tanulnunk együtt élni mindannyiunknak az ember-létünkkel.
Szerencsés, ha felismerjük, amikor valamely "kognitív torzítás" hatása alá kerülünk - és ezáltal nem hozunk hibás alapokon hozott döntést -, de azt is el kell tudnunk fogadni, hogy olykor nem tudjuk kikerülni a hibákat, hiszen nem vagyunk tökéletesek.

 

Nekem is el kell tudnom fogadni másokban is, hogy emberek (nem gépek, akik csak a számokat és racionalitásokat, statisztikákat mérlegelve döntenek) - és azt is, hogyha nem vagyok olyan, mint 10 éve.

 

 

Mai felismerésem tehát, hogy "hibázni ér." 

 

Ami fontos, hogy ne felejtsük el, hogy az élet megy tovább. 

Egy fejezet lezárul - de az út folytatódik, és ha kell, nekem a jövőben is ott kell lennem, hogy az ügyfeleim ne maradjanak egyedül a majdani kihívásaikkal.