Sokszor (mindig) megkapom, mikor először felvetem valakinek, hogy jöjjön hozzánk dolgozni, hogy "nekem a pénzügy túl száraz, távol áll tőlem".
Alább következzék egy gondolat, amiről garantáltan senki nem fogja érteni, mi köze a "pénzügyhöz", és miért beszél erről egy "pénzügyi tanácsadó".
Egészen a legvégéig.
Az utóbbi időben rákényszerülünk Párommal, hogy foglalkozzunk a személyiség-fejlődésünkkel. Kiemelten.
Olyan
szerencsétlen/szerencsés a sérülésünk - mindkettőnk gyerekkori defektje
-, hogy egymás fájdalompontjaira sikerül rátenyerelni újra, meg újra,
és ráadásul az erre adott reakcióink még tovább fokozzák a nyomást. Ha
meg akarjuk menteni a kapcsolatunkat - el akarunk jutni oda, hogy tudunk
békében, boldogan együtt élni (tartósan) -, muszáj mindkettőnknek
túlfejlődni ezeket az elakadásokat.
Emiatt jelentősen többet
olvasunk a témában (mindketten megyünk pszichológushoz,
családállításra), amiből az alábbi kép bontakozott ki bennem:
Az egész társadalmunk beteg.
Két
párhuzamos, egymástól nem független folyamat zajlik a társadalomban,
amiket, ha nem tudunk megtörni, akkor ismét elhozzák a civilizáció végét.
Az
evolúció nem lineáris (ez mondjuk sejthető lett volna a letűnt nagy
civilizációk történetéből), hanem ciklikus. Ami nem kimondottan jó hír
nekünk, akik ma élünk a bolygón.
Az egyik folyamat az egyén tragédiája.
Társadalmunk
egy része olyan szülők gyermekeként születik meg, akik az átlagos
képzést-nevelést sem kapták meg a családjaikban. Korai huszonéves
"szülők" gyermekeként születnek meg - akiknek a szülősége kimerül a
biológiai nemző-megfoganó-szerepben.
Sem tudásuk (intellektuális),
sem érzelmi intelligenciájuk (ami a szocializáció során a családban
megélt folyamatok összességéből eredne) nem éri el az átlagot sem, így
eleve esélytelenek (én annak látom őket) arra, hogy valóban betöltsék a
"szülő" szerepét gyermekeik mellett.
Ennek a rétegnek a jellemzője a magasabb születésszám, és így "a probléma felhalmozódása" a társadalomban.
Társadalmunk másik jelentős rétege olyan szülők gyermekeként születik
meg, akik - a másik nagy folyamat eredményeként - mindennapi küzdelmet
folytatnak a túlélésért, vagy a "kirakat-célok" megvalósításáért.
(Kirakat-cél alatt értek mindent sztereotip mintát, a közösségi média
egymásról kialakított képeinket torzító hatását, a marketing sugalmazta
torz ideálokat, stb.)
Emiatt - még ha intellektuális tudással,
és/vagy érzelmi intelligenciából eredő valódi szülői kvalitásokkal
("ösztön") rendelkeznek is - folyamatos stresszben és rohanásban élve
ugyancsak (érzelmileg, odafigyelésben, stb.) elhanyagolt gyermekeket
"nevelnek".
A harmadik - valószínűleg jelentős kisebbségben lévő
réteget azok képviselik, akik "jó családból" kerülnek ki; akikre volt
idő, energia, akiknek az oktatására volt pénz és akarat, így érzelmileg
éretten, versenyképes tudással felkészülten, viszonylag jó önbecsüléssel
és önértékeléssel indulnak neki az életben, és képesek saját
gyermekeiknek hasonló körülményeket teremteni.
Ennek a folyamatnak
az eredménye egy ciklikusan romló körülmények között (nem-) működő
családmodell, amely mind rosszabb lelkiállapotú, mind rosszabb
(intellektuális) felkészültségű szülőgenerációkat eredményez.
Az
első réteg létszáma gyarapszik, a második létszáma "jobb" esetben
stagnál, de inkább az is csökken (az általánosan tapasztalható
népességfogyás oka a gyermekvállalási kedv eltűnése), a harmadik réteg
létszáma pedig valószínűleg arányaiban nem elegendő az előzőek
ellensúlyozására, vagyis nem mérvadó.
A "társadalmi eredmény" pedig a generációk
hanyatlása intellektuális (értelmi) és emocionális (érzelmi
intelligencia, erkölcs) szinten. És ebből fakad a másik nagy folyamat.
A másik nagy folyamat társadalmak tragédiája.
Az
egyén, szellemi- és érzelmi egészségének mértéke növekedésével az
ősember "túlélő-egoizmusától" ("most, mindent, nekem") halad a civilizált
ember békésebb, elfogadóbb, a megismerésre nyitottabb, empatikusabb -
kevésbé egoista életszemlélete és -gyakorlata felé. (Legyen ez az alapfeltevés, vagy tézis.)
Az érzelmileg
és értelmileg is kiegyensúlyozottan fejlődött, "önmagával rendben lévő",
valóban "felnőtt" ember képes a vágyai- és szükségletei kielégítésének
elhalasztására. Képes mások érdekeit a sajátja elé helyezni, képes az
együttérzésre, lemondásra, áldozatvállalásra a közös-, vagy a "nagyobb
jó" érdekében.
A "visszamaradott fejlődésű" embert az egó, a
gyermekkori lelki sérüléseiből kialakuló sémák, az azonnali kielégülés
ösztöne (csak rövid távon képes gondolkodni), a félelmei irányítják. Ez
alapozza meg a társadalmunkban megfigyelhető mértéktelen fogyasztás, a
törtetés, a gátlástalanság, az elridegülés folyamatait.
A félelemben
élő ember agresszív a környezetével. Pesszimista, mindig a rosszat
feltételezi előbb. Előbb üt, hogy meg ne üssék. Átgázol bárkin, nehogy
rajta gázoljanak át. Hatalomra vágyik, hogy "ne kelljen félnie" (ugyanitt "fegyverrel a békéért", stb.).
A
rövidtávon gondolkodó, vágyai kielégülését elhalasztani nem képes ember
habzsol. Sosem elégszik meg. Mindig többet és többet akar, hiszen nem ismeri fel az anyagi élvezetek azonnal elmúló örömforrás-voltát, és nem tud alternatívákat keresni helyettük (egyedül).
Ezen
személyiségjegyek kedveznek a korrupciónak, a bármi áron való
gyarapodásra törekvésnek, a mind nagyobb hatalom hajszolásának - és így
lehetséges, hogy a jelenlegi társadalmi berendezkedésünk gyengeségeit
kijátszó, kihasználó emberek kerülnek mind nagyobb hatalmi pozícióba.
Mert bennük van késztetés a mind többre, a mind nagyobb hatalomra,
bennük van mértéktelenség.
Az ő hozzá-nem-értésük, mértéktelenségük,
gátlástalanságuk eredménye pedig az első folyamat mind erősebb negatív
irányba tolódása (vagy szándékos eltolása), hiszen a hatalomszerzés és
-megtartás alfája, hogy irányítható embereket találj, omegája pedig,
hogy irányítható tömegeket termelj.
Ördögi kör?
Az.
Hogyan törhető meg?
Oktatással. Ide értve az intellektuális (iskolai) oktatást, és ideértve a pszichológia területén való "gyógyítást" is (tenni érte, hogy a gyermekeink mielőbb segítséget kapjanak az általunk (akaratlanul) okozott sebekből való gyógyuláshoz), hogy a következő generációkban a harmadik, szülőszerepre valóban érett és alkalmas réteget gyarapítsuk.
"Okulással". Értve ezen a felismerésre jutó "visszamaradt/sérült" egyén öngyógyító szándékát és cselekvését, amely megnyilvánul a törekvésben, hogy "rendbe hozza önmagát", letegye a gyermekkori lelki sebeit, megszabaduljon a lelki korlátaitól, kihozza önmagából önmaga legjobb verzióját. Mind egyénként (munkájában, hobbijában, általában az életében), mind társkapcsolata tagjaként ("az Igazit nem megtalálni kell, hanem igazivá válni kell valaki számára"), mind a közösség tagjaként (társadalmi szerep- és felelősségvállalással), mind pedig szülőként (tudatos önképzéssel, odafigyeléssel, stb.).
(Jelen tudásom alapján kikerülhetetlennek látom a szakértő külső segítség kérését és elfogadását mindehhez.)
Hogy kerül mindez egy pénzügyi témájú blogba?
A puszta felismerés az első lépés, a megvalósítás a második - utóbbihoz pedig szükség lesz pénzre.
Ezért fontos a bevétel-kiadás-mérlegünk (azon belül a megtakarítási képességünk felosztása) tervezése során ehhez a célhoz is konkrét keretet rendelni.
Anyagi gyarapodásunk korlátai többnyire nem külső tényezők (bár legkönnyebb kifelé nézni és mutogatni), hanem belső elakadások. Ezek feldolgozásával, meghaladásával nyílik meg előttünk az anyagi gyarapodás útja is épp úgy, mint ahogy a valódi boldog-ulás (boldogabbá válás) is ennek eredménye.
Ez a gyakorlati válasz a kérdésre.
Az elméleti válasz pedig a hivatásszerű felelősség - ezért van helye ennek a témának, itt.
